Jutalmazás valódi teljesítmény hiányában. Na, ez az, amikor a jutalom elveszíti az értékét.
A jutalmazás témája egy tegnapi élményem kapcsán merült fel bennem. Színházban voltam. Hogy mit láttam, az most mellékes. Igazából nem is erről az élményről szeretnék írni pár gondolatot, sokkal inkább arról, hogy miért jutalmazunk akkor is, ha a teljesítmény messze elmarad attól, amit joggal elvárhatnánk. Milyen az, amikor pusztán megszokásból „tapsolunk”?
Nézzük meg először: Mi is a taps? Tulajdonképpen egyfajta visszajelzés, értékelés. Azt jelenti, hogy jól végeztük a munkánkat.
Abban a pillanatban azonban, amikor automatikussá válik, elveszti valódi funkcióját. Ha mindent és mindenkit egyformán megtapsolunk (= jutalmazunk), akkor ezzel elfedjük a különbségeket, lemondunk arról, hogy valakit igazi érdeme szerint értékeljünk. Azt üzenjük: mindegy, milyen is volt az „előadás”.
Ez persze már messze túlmutat a színház világán. Gyakran találkozunk ezzel a szemlélettel a munkahelyünkön is. Jutalmazunk, mert „megcsinálta”, „dolgozott vele”. Nem vesszük a fáradságot, hogy őszinte visszajelzést adjunk. Persze, ez időigényes, ráadásul konfliktus okozója is lehet. Így aztán a jutalmazás nem egy fejlesztő eszköz lesz, hanem konfliktuskerülő megoldás.
Coachként ezt különösen problematikusnak találom. Egy igazi teljesítményértékeléssel nem csak abban erősítünk meg valakit, hogy meg vagyunk elégedve a munkájával. Azt is közöljük vele, mi az, amin változtatni kellene. Ennek hiányában megakad a fejlődés. Senki nem lesz motiváltabb attól, hogy ha teljesen mindegy, mit csinál. Épp ellenkezőleg.
A hiba abban rejlik, hogy sokan összekeverik a kedvességet a támogatással, pedig ezek különböző dolgok. Az őszinte visszajelzés nem bántás. Ellenkezőleg: megtisztelünk vele valakit.
Hogy a kezdő témánál maradjunk, egy színész se fog jobbá válni attól, ha mindig vastapsot kap. Miért is akarná magát fejleszteni, ha így is „imádja” a közönség? Nem baj, ha motyog, ha pösze, ha nem meggyőző az alakítása. Persze előfordulhat, hogy egy „casting” során kiesik, de ekkor ő lesz a legjobban megsértve, hiszen őt mindig ünnepli a közönség.
A veszély abban rejlik, hogy ha minden teljesítmény ugyanazt a jutalmazást kapja, a középszerűség győzedelmeskedik, a kiválóság pedig láthatatlanná válik. Itt lenne az idő elkezdeni nem „tapsolni”, ha nem volt jó az előadás.
