A tavasz első napján nagyot sétáltam a kellemes napsütésben. Ebben eddig nincs semmi különös, máskor is megteszem.
Három évvel ezelőtt azonban még nagy önsajnálatba burkolózva mentem volna egyedül sétálni, és rettentően magányosnak éreztem volna magam. Tavasz ide, vagy oda, valószínűleg nem igazán élveztem volna a sétát. Most viszont azon kaptam magam, hogy nagyban mosolygok.
Mi változott? A körülményeimben szinte semmi. Én változtam meg.
Mi kellett hozzá? Egy erős mondat egy baráttól, amin nem sértődtem meg, hanem beláttam, mennyire igaza van. Nem mondom, nem esett jól, de tudtam, hogy ha nem változok meg, minden marad a régiben.
Ez, a barátommal folytatott beszélgetés ébresztett rá, milyen helytelenül gondolkodtam eddig, és hogy mennyire félreismertem magamat.
Régebben teljesen meg voltam győződve arról, hogy önzetlen vagyok. Sajnos rá kellett döbbenjek, mennyire nem. Azt sem értettem meg sokáig, hogy mit jelent az, hogy „az egód vezérel”. Az esetemben például azt, hogy mindig úgy éreztem, nekem kell a középpontban lennem.
Az se volt világos, hogyan kell önzetlenül, viszonzást nem várva szeretni valakit. Csak amikor elkezdtem ezt gyakorolni, akkor döbbentem rá, mennyivel több szeretetet kapok most, amikor azt nem várom el.
Attól kezdve folyamatosan próbálok fejlődni. Sok könyvet elolvastam, mindenféle hanganyagot hallgattam. Találtam valakit, aki a példaképem lett, és akitől nagyon sokat tanultam már eddig is, és aki továbbra is a támogatóm.
Sajnálok mindenkit, aki nem hiszi el, hogy csak rajta, a gondolkodásán múlik, jó-e az élete. Lehet a dolgokat így is, de úgy is nézni.
Magam is furcsállom, miért telt el olyan sok év az életemből úgy, hogy majdnem mindenért „duzzogtam”. Persze valószínűleg most értem meg arra, hogy befogadjam ezeket a gondolatokat.
Szomorkodhatnék is ezen, de inkább örülök. Örülök a saját fejlődésemnek, és annak is, hogy itt a tavasz.
Hiszem, hogy a „java most jön”!
