„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő: fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében…” Shakespeare (Szabó Lőrinc fordítása)
Shakespeare születésnapja kapcsán jutott az eszembe a fenti idézet, ami pedig az alábbi gondolatsort indította el bennem.
Egy ember átlagosan 76 évet él. Ez mindössze 912 hónap. Nem tűnik soknak, ugye? Ha havonta csak egyszer találkozhatnánk életünk nagy szerelmével, akkor 76 év alatt csak 912-szer láthatnánk egymást. 76 év alatt – ha havonta egyszer tehetnénk meg – 912-szer mehetnénk el a legkedvesebb éttermünkbe, 912 koncertet hallgathatnánk meg. Mivel azonban senki nem teszi ezeket születése pillanatától fogva, igazából ez a szám még ennél is sokkal kevesebb lesz.
Ha ilyen rövidre van szabva az életünk, aztán vége, csapó; akkor miért van az, hogy mégsem mi vagyunk a főszereplői? Mit rontottunk el a casting-nál? Miért csak egy mellékszerepet kaptunk meg? Egyáltalán, hallott már valaki olyan színészről, aki ne akart volna főszerepet játszani? Akkor mi miért nem vagyunk elég ambiciózusok? Miért félünk kiragyogni a tömegből, magunk irányítani a saját életünket?
Sajnos legtöbben igyekszünk mások elvárásainak megfelelni. Iskolában a tanárok, munkahelyen a főnök, otthon a házastárs, gyerekek igényeit helyezzük a magunké elé. Hogy ez mennyire nem helyes, azt sokan nem is sejtik. Meg vannak róla győződve, hogy az önfeláldozás valami nemes dolog. Szerintem ez nem igaz. Én úgy gondolom, hogy ha először a saját magunk igényeit elégítjük ki, a saját magunk szabta elvárásoknak igyekszünk megfelelni, akkor nagyobb valószínűséggel leszünk boldogok. Egy boldog, kiegyensúlyozott ember pedig jó eséllyel tud másokat is boldoggá tenni.
Merjünk önzőek lenni, merjük megírni saját életünk forgatókönyvét, semmi esetre se bízzuk rá másokra, mert a végén olyan történet kerekedik ki belőle, ami egyáltalán nem tetszik nekünk.
Nem számít, most hol tartunk az életben, lényeg, hogy merjünk álmodni, célokat kitűzni és mindent megtenni azok eléréséért. Annál is inkább, mert aztán VÉGE, CSAPÓ.
