Valóság az, amit magunkról mutatunk másoknak? Ki gondolkozott már el azon, hogy vajon az-e, akinek gondolja magát?
Gondolom másokkal is megesik néha, hogy magukba néznek és nem pont azt a képet látják, amit szeretnének. (Velem sokszor előfordul.) A legnagyobb baj akkor van, ha valaki eddig se jut el.
Meglehetősen gyakran találkozom olyan emberekkel, akik nem mernek önmagukkal őszintének lenni, akik nem akarják meglátni a valóságot, azt, amit esetleg kellemetlen lenne meglátni. Nagyon igaz a mondás, miszerint mások szerint a szálkát, a magunkéban azonban a gerendát se látjuk meg.
Sok ember nem tudja, hogy azért nem olyan az élete, mint amilyet szeretnének, azért nem érzik jól magukat a saját bőrükben, mert minden csak önámítás.
Persze sokkal egyszerűbb a homokba dugni a fejünket, elhessegetni, a szőnyeg alá söpörni ezeket a kellemetlen gondolatokat, mint szembenézni velük.
Felnőttként megtanuljuk álcázni igazi valónkat, létrehozunk egy „kirakatot”. Lakást, autót vásárolunk, ide-oda utazgatunk, „fontos” emberek ismeretségével dicsekszünk, felépítünk egy „kirakatot”. De sajnos legbelül tudjuk, érezzük, hogy ezek nem mi vagyunk.
A gond az, hogy az igazi, valamint ezen megkreált énünk között szakadék tátong. Egyszerűen NEM azok vagyunk, akinek mutatjuk magunkat.
Rendkívül jó példa erre a Facebook, Instagram. Érdekes, hogy a közösségi médiában mindenkinek tökéletes az élete. Mindenkinek szép családja, autója van, csodálatos helyekre utazik, jól szórakozik.
Ha ilyen szép a valóság, akkor miért panaszkodik mégis mindig, mindenki? Nem éri meg mást mutatni, mint amik valójában vagyunk, mert egyszer eljön az idő, amikor kidurran ez a lufi. Akkor pedig kiderül, hogy a király meztelen.
Ekkor lesznek sokan depressziósok és ahelyett, hogy a problémájuk igazi okát keresnék meg, mindenféle orvosságokkal tömik magukat. Ezek ideig-óráig segíthetnek is, de ez csak tüneti kezelése a betegségnek.
Jobb nem várni erre. Érdemes tudatosan megfigyelni önmagunkat. Milyen gondolatok járnak a fejünkben, miket gondolunk, mondunk magunkról. Szeretjük-e azt az embert, akik vagyunk? Mások szerethetőnek találnak-e? Ha nem, hajlandóak vagyunk-e ezen változtatni?
Legyünk nagyon tudatosak ebben. Csapjunk le azokra a gondolatokra, amik nem visznek előre minket és helyettesítsük őket olyanokkal, amik viszont igen.
Kellő kitartással meg tudjuk változtatni magunkat, ami által az életünk is megváltozik.
Dr Joe Dispenza-tól azt tanultam, hogy ha tudatosan megfigyeljük a gondolatainkat, akkor többé már nem a tudatalatti program fut, elválasztjuk magunkat a tudattalan, automatikus léttől. Aki képes megfigyelni magát, ki is tudja javítani magát. Olyan ez, mint amikor egy teniszező visszanézi és kielemzi a meccset, amit lejátszott.
Aki egyedül nem tud, esetleg nem mert szembenézni önmagával, keressen olyan embert (barátot, rokont, segítőt), akiben megbízik.
